Pelle Zita: Helyszíni jelentés Barcelonából

MEGÉRKEZÉS, AZ ELSŐ NAPOK

Augusztus 31.-i földet érésünk Barcelonában egy időbe esett a Nap felkeltével, amely fényeitől és az ébredező város madártávlati látványától rögtön elillant a „remélem, nem felejtettem el bepakolni a papucsomat és a fogkefémet” hangulatunk. Mind a budapesti, mind pedig a barcelonai repülőtéren gördülékenyen zajlott minden, meglepően könnyen megúsztuk mi is és a bőröndbe pakolt életünk is az utazást. A hírhedt katalán precízióval először a repülőtéri buszon találkoztunk, amelynek a kialakítása a bőröndös turistákra van kitalálva, a táskák egyszerűen elhelyezhetőek az ajtóval szembeni fakkban, nem kell rajtuk átesni, sem a buszt tönkretenni a táskák kitört kerekeivel. Mivel ez a busz tíz percenként jár, nyoma sem volt a tülekedésnek és a könyöklésnek, mindenki le tudott ülni szusszanni egyet a légkondis hűvösben.

Néhány percig tétován álltunk a belváros súlypontját képező Placa Catalunya nyüzsgő forgatagában, mert olyan hamar odaértünk a repülőtérről, fárasztó átszállások és az elveszettség érzése nélkül, hogy szinte fel sem fogtuk, hogy ott állunk a Passeig de Gracia híres utcakövein. Hamar sikerült felocsúdni, mert egy bevándorló észlelve tétovaságunkat rögtön el akarta adni nekünk a Louis Vuitton táskáit, de őt kikerülve gyorsan tovagurultunk az összesen 78 kg holminkkal (fejenként csak 39). Azóta is sajnálom az összes turistát, aki  verejtékezve csattog végig az utcákon, pórázon húzott bőröndjeivel – akad belőlük bőven. Egy utcányi távolságban találtunk egy csomagmegőrzőt, amelyre addig volt szükség, amíg a minket ideiglenesen befogadó két Leonardo ösztöndíjas magyar fiú, Dénes és Gábor végeztek munkahelyükön.

Legelső úti célunk a repülőből kinézett kikötő volt, talán itt kezdtük felfogni, hogy igen, tényleg itt vagyunk, kétezer kilométerre otthonról. A tengerparton mezítláb vártuk meg a késő délutáni órát, amikor Gábor fogadott minket lakóhelyükön. Néhány napig náluk húztuk meg magunkat, mert korábbi rémhírekből kiindulva Budapestről nem volt bizalmunk szobát kivenni, kaució előre történő kifizetésével. A munka megkezdése előtt négy szabad nap állt előttünk, hogy kipihenjük az utazással járó (elsősorban az azt megelőző) fáradalmakat. Ez idő javát a tengerparton töltöttük, kiélvezve, hogy itt a nyár tovább tart, mint otthon. Közben megtaláltuk a végleges lakóhelyünket is, ami  ismerős ismerősének az ismerőséé, így a korábban említett bizalmatlanságra okot adó körülményekkel nem kellett számolnunk.

LAKÓHELY

A lakás az Eixample negyedben található egy forgalommal terhelt utcában. Erre a városrészre jellemző az autók teljesen homogén eloszlása, aminek köszönhetően nincsenek dugók, viszont csendes utcák sem – ugyanebben rejlik példaértékűen jó működése is. Valamit valamiért, mint mindig. Úgy tűnik, hogy a katalánoknak mások a szempontjaik és az elvárásaik az otthonaikat illetően: nagyon sűrűn élnek egymás mellett, a házak beépítési formáinak köszönhetően rettentő szűk, magas és sötét lichthofok alakulnak ki az épületek között, a szobák több, mint felének ezekre néznek és nyílnak az ablakai. Ennek a kompromisszumkészségnek (részünkről legalábbis mindenképp az, lehet, hogy ők nem élik meg annak) valószínűleg két oka lehet: egyik, hogy itt a napsütéses órák száma egy évben jóval több, mint például Magyarországon, a másik pedig, hogy az életvitelüknél fogva – értem ez alatt a sziesztával megnyújtott munkaritmusukat és a közösségi szórakozás iránti hajlandóságukat egyaránt – sokkal kevesebbet tartózkodnak otthon, mint mi magyarok.

A házak ezen a környéken rendkívül tiszták, ápoltak, kívül és belül egyaránt. A homlokzatokat nem hagyják lekoszolódni. Erre a legjobb példa, hogy a szemközti házat a minap kezdték felállványozni takarítás céljából, legnagyobb meglepetésünkre, mert eddig is örültünk, milyen tiszta és rendezett képet látunk az ablakainkból. Az állagmegóvást valószínűleg rendelet szabályozhatja, mert valóban egyetlen egy (!) homlokzat sincs elhanyagolva a kerületben. Az utcákon sétálva be-bekukucskálunk a lépcsőházak bejárati ajtajain, minden egyes alkalommal csodálattal nyugtázzuk, hogy az itt élők mennnyire vigyáznak a környezetükre, mekkora igényességgel figyelnek oda a közös tulajdonú épületrészekre is.

A lakásban egy szeptember közepén megérkezett magyar zenészpárral lakunk. Barcelonai szándékaink és az időzítés véletlen egyezésére még Budapesten derült fény, a lakás megtalálásával pedig továbbra sem hagyott el a szerencsénk, mert az említett esetekhez képest a mi ablakainkból a házak felett elnézve az Agbar Tower csúcsát látjuk. A trükk abban van, hogy a szomszéd telken nem ház áll, hanem egy benzinkút, így a szokásos lichthof ablakok felértékelődnek. A benzingőzt néhanapján érezzük, ez a kompromisszum része, de igyekszünk a körülmény jó oldalát látni és értékelni, a negatívval pedig nem foglalkozni. Ha valaki erre a szemléletre szeretné berendezni a gondolkodásmódját, és netalántán úgy érzi, otthon ez kevésbé elleshető, akkor erre a célra Barcelona kiválóan alkalmas.

no images were found

MUNKAHELY, FELADATOK

A pozitív hozzáállás nem halványabb az irodában sem, ahol dolgozom. Tono és Victoria az AV62 építésziroda főnőkei házaspárt alkotnak, Blanca és Stefano állandó munkatársak. Rajtuk négyükön kívül az ösztöndíjasok jönnek-mennek, jelenleg Nunoval, egy körülbelül velem egy idős portugál fiúval és Zsuzsival egészítjük ki az irodát. Tono és Victoria önéletrajzaiból látszik, hogy nem sokkal az egyetemi tanulmányaik befejezése után kezdtek közös munkába, de Blanca és Stefano is évek óta együttműködnek velük, szemmel láthatóan nagyon jól összeszokott csapatot képeznek közösen. A munkában egyenrangú felekként kezelik egymást, mi hárman pedig igyekszünk minél hatékonyabban a hasznukra lenni, cserében azért, hogy építészeti megoldásaikon kívül a munkamoráljuk is nagyon inspiráló számunkra.

Szeptember elején, amikor először érkeztem az irodába, ők is először húzták fel a redőnyt egy hónapos nyári szünetük után. Egy iroda életében hosszú kihagyásnak számít ennyi idő, ezért napokba telt, mire megszervezték a folyamatban lévő munkákat, azok beosztását egymás között és időben is. Habár ebben a néhány napban még nem halmoztak el munkával, tanulságos volt a jelenlét, mert jó volt látni, hogy nem ész nélkül, kapkodva próbálták utolérni magukat, hanem „lassan járj, tovább érsz” alapon.

Ha az ember egy idegen nyelvet csak töredékében ért, minden gesztust, hanglejtést, tekintetet igyekszik „lefordítani”, így ezekre sokkal érzékenyebbé válik. A kiélesített szenzorok mellett sem vettem észre a legkisebb jelét sem az izgágaságnak, türelmetlenkedésnek, viszont a fegyelmezettségük és igényességük a munkájuk iránt annál szembeötlőbb – a végeredményeik pedig az ő módszereiket igazolják. Ez a fajta lélekjelenlét megalapozta az én hozzáállásomat is a munkákhoz, amikben eddig részt vehettem.

A megismerkedést követően tisztáztuk, hogy sokkal hatékonyabb vagyok ArchiCad-ben, mint AutoCad-ben, a rugalmasságuknak köszönhetően ez szerencsére semmilyen fennakadást nem okoz, megengedték, hogy azokban a programokban dolgozzak, amelyekben járatos vagyok.

Elsőként egy üzlet belsőépítészeti tervéhez készítettem makettet egy lámpáról, amelyik a belső tér legfontosabb elemét képezi. Mivel számítógépes rajzolás közben nem derült ki, hogy a forma fizikailag hogyan viselkedik a valóságban, a makett indokolttá vált. Jellemzően mindenről készítenek maketteket, az iroda tele van velük, mindből a precízió és a türelem tükröződik vissza. Ezeket látván később már nem lepődtem meg, amikor munka közben feltűnt a pontos problémafeltárás iránti példaértékű igényük.

A második feladatom egy spanyol cipőbolt látványterveinek az elkészítése volt, amit a könnyebbség kedvéért ArchiCad-ben és Artlantis-ban csináltam meg. Ezt követően egy folyamatban lévő Bilbao-i lakásátalakításhoz készítettem látványterveket. A megrendelők Victoria és Tono barátai, ezért a köztük élő közös nyelv felszabadult tervezést engedett meg. Megrendelő és építész közti kölcsönös tisztelet és személyes kapcsolat fontosságát a kiegyensúlyozott és mindenre körültekintő terv igazolja. Ez a feladat igazi örömtánc volt számomra.

Miután ezzel végeztem, egy nagyobb falat következett. Érkezésem előtt az iroda egy meghívásos tervpályázaton vett részt, aminek a témája Baghdad város rehabilitációja, Adhimyia városrészre koncentrálva. A feladat rendkívül összetett, tekintve az ottani borzalmas körülményeket, mind fizikai, mind szellemi/lelki értelemben. A pályázatra a téma mélységéhez képest kevés idő állt rendelkezésre, ezért a grafikai megjelenésre nem jutott elég kapacitás és a szükséges minimumon kívül más nem került beadásra. A munkán az iroda továbbdolgozik, a pályázati anyagot több fórumon is ismertetni kell, ezért Zsuzsival közösen azt a feladatot kaptuk, hogy javítsuk fel a rajzok megjelenését és a meglévő rajz állományt egészítsük ki látványtervekkel, magyarázó- és hangulatábrákkal. Egymás közt úgy osztottuk fel a munkarészeket, hogy Zsuzsi finomította a rajzokat és összerakta a lapokat, én pedig az új elemeket készítettem el. A Photoshopos látványok mellett megjelennek a szabadkézi rajzaim is, térbeli metszetek, koncepciót bemutató ábrák és hangulatképek formáiban. A végeredmény a már meglévő szellemi tartalmat befogadhatóvá, érthetővé, könnyebben emészthetővé teszi, mindez elengedhetetlen a pályázat műfajában. Ez a több, mint egy hetes – elsősorban grafikai – munka jó példa arra, hogy a prezentálás mikéntjére szükséges és érdemes rászánni a kellő időt, hiszen a tervet nem ismerők számára ettől válik szerethetővé. Annak a tényét, hogy ezt az iroda is így gondolja, mutatja a rászánt idők aránya: az első fázisra két hét állt rendelkezésre, a „szépítés”-re pedig további bő hetet (!) rászántak. Hogy ez nem ráérésből adódott, abból érződött, hogy a köztes, egymás közötti bemutatásokkor mindig előjött még egy-két finomításra szoruló részlet, amelyeket egyértelműen a kényelmességet nem tűrő maximalizmus motivált. Ennek a feladatnak a tanulságait levonva úgy tűnik, bármibe is fog az ember, azt csak jól érdemes csinálni.

Jelenleg egy autista gyerekek számára kialakítandó otthon koncepciótervén dolgozunk. A ház tizenkét bent lakó számára nyújt menedéket, egy ágyas szobákkal, közösségi térrel, terápia szobával és látogatói sarokkal. A terv legfőbb erénye a kompakt, józan alaprajz, amiben sehol nincs egy felesleges négyzetméter sem. A racionális felépítésnek köszönhetően az épület minden részlete egyszerű, mindenféle görcstől mentesen magától értetődik,. A látványtervek, amelyek épp készülőben vannak, ezt a szemléletet hivatottak tükrözni.

A munka itt másképp vesz igénybe, mint otthon, mivel igyekszem még véletlenül sem elmenni semmi olyan dolog mellett, ami újat adhat. Törekszem rá, hogy a spanyolból minél többet megértsek (még ha megszólalni nem is tudok, azért ragad rám egy-egy kifejezés). Ezt a mértékű megfigyelést otthon, anyanyelvi környezetben meg sem közelítjük, így ez az állapot szokatlanságából adódóan kimerítő. A hétköznapok energiái nagyjából elfogynak a munkaidő alatt, mégis, igyekszünk minden itt töltött szabad órát tartalmasan eltölteni. Mivel külföldön az ember a szokásosnál sokkal nyitottabbá válik, mindannyiunkban óhatatlanul felmerül a dilemma, hogy vajon otthon miért is nem így éltünk eddig, hiszen ez az „open minded” létállapot több energiát ad, mint amennyit elvesz, a végeredmény pozitív mérleget nyújt. Persze az is segít ebben minket, hogy kívülállókként cseppet sem törődünk a napi hírekkel; politikával, puffogással és egyebekkel nem őröljük fel a tartalékainkat. Talán ezt a jóleső könnyedséget lesz a legnehezebb hazavinni, de  mindenképpen érdemes lenne, mert innen kitekintve nincs is nagyobb álmunk, mint hogy sikerüljön ezt a hangulatot fenntartani otthon is – nem tűnik teljességgel lehetetlennek! Sok helyzetben ez a nyitottság bizonyul a megoldás kulcsának, ezért ha rövid ideig is, de sikerül ebből a nézőpontból szemlélni a környezetünket, nagyon hamar kialakul a hosszú távú igény az ilyesfajta életöröm iránt.

SZABADIDŐ

A szabadidőnk eltöltését is ez az érdeklődés motiválja, szinte minden órára jut valami értékes program, kiállítás, látnivaló. Nincs nehéz dolgunk, mert ebben az előbb kifejtett hangulatban még a legapróbb dolgok (mint például a jellegzetes zöld papagájok csivitelése a fák lombjainak sűrűiben) is képesek olyan pozitív érzéseket felszabadítani, amin mi magunk is meglepődünk. Többek között ilyen az a felismerés is, hogy mindezek a kis dolgok otthon is felfedezhetőek, nem érdemes összehúzott szemöldökkel és túlráncolt homlokkal elmenni mellettük.

Ahogyan azt már említettem, a hétköznapokon nem sok idő és energia marad a város felfedezésére, ezért erre a hétvégéken nyílik alkalmunk, amik péntekenként kora délután, a munka befejeztével azonnal elkezdődnek. A hétfőtől csütörtökig zsúfolt munkaórák abban térülnek meg, hogy pénteken csak fél napot görnyedünk a számítógép előtt, így a hétvége tulajdonképp két és fél nap.

Mivel eddig nagyon jó idő volt és van, aránylag kevés múzeumot látogattunk meg, ezt az élményt az esős napokra és a sötét órákra tartogatjuk. Addig a falakon kívül, tengerparton, Montjuic-en (Barcelona Gellért-hegye), Güell és Ciutadella Parkban (a város két legnagyobb közparkja) valamint más, kisebb kertben találjuk meg a nyugalmunkat.

Hétvégente mindig akad valamilyen kulturális program, múlt hétvégén például az évente megrendezett, három napos katalán ünnepnek, a La Mercé fesztiválnak jött el az ideje. Ennek a rendezvénynek a keretében Barcelona fenekestül felfordult, a hétköznap olajozott gépezetként működő város fesztiválhelyszínné alakult át, az utcákon hömpölyögtek az emberek, színpad színpadot ért, ahol gyerekeknek szóló bábszínháztól tavon úszó balettszínpadon át a városi homlokzatra vetített fényfestésen keresztül mindenki megtalálhatta a saját ízlésének való programot. Az összes előadás ingyenesen megtekinthető volt, az emberközeliség által a kultúra valóban életre kelt.

A mostani hétvégén sem maradnak az itt élők „festa” nélkül, most Barceloneta, a tengerpart melletti sajátos kis városrész ünnepe van. Az utcákban a házak közé kifeszített madzagokon narancsleves dobozból kivágott halacskák formájában hasznosul újra a szemét. Ez egy körülbelül nulla költségű utcadíszítés, nagyon egyszerű, és szemmel láthatóan nem is kell több ahhoz, hogy a hétköznapi hangulattól elemelkedjünk egy kicsit. Az elhúzódó válság itt is sújtja az embereket, hasonlóképpen, mint otthon, mégis tanulhatunk tőlük, mert képesek a tejes dobozokból kivágott utcadíszekhez hasonló józan és jó értelemben vett egyszerű gondolkodásra. Számtalan olyan apró megnyilvánulásuk van, ami nem pénz kérdése, pusztán némi derű szükséges hozzájuk, ezekkel tudnak könnyíteni saját fáradalmaikon. Tanulhatunk tőlük.

Eddig egy alkalommal hagytuk el a várost, amikor meglátogattuk Montserrat-ot, a környék egyik legnevezetesebb és legmegkapóbb helyét. Az elővárosi vasútról Barcelonától egy órányi távolságban szálltunk le, ahonnan körülbelül két órás gyalogtúra árán jutottunk fel a hegy tetején lévő kolostorhoz. Busszal, fogaskerekű vasúttal és libegővel is fel lehet menni, de szerencsére semmi sem akadályozott minket abban, hogy sétálva jussunk fel a zarándokhelyre. A felhőtlen, tikkasztó napsütéses idő a magas hegyvonulatok között párás felhővé sűrűsödött össze, a felérkezés élménye nagyon sokat adott számunkra. A turista tömeg valamennyit visszavesz a hely varázsából, de ennek ellenére Montserrat csodával határos környezet.

KÖZLEKEDÉS

Barcelona városszerkezete rendkívül átgondolt, a kellően nagy keresztmetszetű utakon a nagy áteresztő képességű autóutak mellett helyet kapnak a bicikliutak, gyalogos sétányok.  Őket elválasztó fasorok, zöld sávok és pihenő zónák puhítják meg az egyébként forgalmas helyeket, ezért szinte bárhol vagyunk, az urbánus környezet jó közérzetet nyújt számunkra. Biciklivel pásztázom keresztül-kasul a városon, a bicikliúthálózat teljesen lefed minden városrészt, gyorsan el lehet ilyen módon jutni bárhonnan bárhová. A metróhálózatról ugyanez mondható el, de én azért nem ezt a módját választom a közlekedésnek, mert a felszín felett sokkal jobban megismerhetőek a helyek, bicikliről a város vérkeringését nagyságrendekkel jobban felvehetem én magam is, mint a föld alatt.

Barcelonában működik egy jól bejáratott bérbicikli-hálózat, egy évre befizetett bérlet fejében adott helyeken, adott időtartamra felvehetőek és visszatehetőek a biciklik, én azonban nem élek ezzel a lehetőséggel, mert az itt eltöltött időre nem akartam éves díjat fizetni. A rendszernek a jó működése ellenére vannak korlátai, éjszaka karbantartás miatt nem lehet őket használni, sokszor kiürül egy-egy tároló, a preferált helyeken (mint például a tengerparton) pedig gyakran tele vannak a lerakóhelyek. Mindkét esetben el kell menni a következő állomásig, ezért inkább használtan vettem egy biciklit, amitől megválok majd, ha lejár az itt töltött időm. Sokan félnek saját bicikli birtoklásától, mert állítólag errefelé mindennek szárnya kél, de ha ez a kockázat fenn is áll, ez akkor is olcsóbb megoldás, mint több hónapra bérletet venni – és nem utolsósorban sokkal kellemesebb is.

A közterületeket az otthoniaknál jóval intenzívebben használják a városlakók: az okosan átgondolt és kialakított bicikli- valamint gyalogúthálózat tele van görkorisokkal, rollerező gyerekekkel, gördeszkás kamaszokkal, babakocsit toló anyákkal és nagymamákkal. Az eltérő korosztályok eltérő sebességeik ellenére bőven elférnek egymás mellett a tágas utcákon, nincsen morgolódás és csúnyán nézés egymásra. Legfeljebb a motorosok rázzák ökleiket, ha nem méltóztat megállni az egész forgalom azért, mert ők szabálytalanul, hirtelen ötlettől vezérelve irányt óhajtanak váltani. A robogósok hirtelenségeit az autósok meglepően jól kezelik, de a bicikliseket könnyedén hozzák adrenalin szintet fokozó helyzetbe – résen kell lenni őket illetően. Ettől eltekintve Barcelonában biciklizni páratlan élmény.

ÖSSZEGEZVE

Barcelona egy jól élhető város, amelynek előnyeit az eddig eltelt egy hónapban elsősorban a közterületeken élveztük. Most kezdjük átlátni a szerkezetét, a városrészek egymáshoz való viszonyát, működését. Mindez felér egy urbanisztikai tanulmánnyal, már csak attól is fejlődtünk, hogy végigsétáltunk a város fő tengelyeit képező utakon. A további „zoom”-olás, a részletek megfigyelése, a kortárs kiállítások meglátogatása az elkövetkező idők meglepetései. Az építészirodai jelenlét tanulságai felbecsülhetetlenek, mind szakmai, nyelvi/kommunikációs, mind pedig morális szempontból egyaránt.