Bőczén Árpád: Helyszíni jelentés Lüneburgból

ELŐZMÉNYEK

A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karát elvégezve úgy éreztem, hogy a szakmám sok területéről tanultam valamennyit már, de egyikről sem tudok eleget. Nincsen olyan munkakör, ahol kellő biztonságban érezném magamat az eddigi hátteremmel. Ezért egy kétéves MA képzés során az engem leginkább érdeklő irányban fejlesztettem tovább a tudásomat, a Budapesti Corvinus Egyetem Kulturális Örökség Menedzsment és Fenntartható Fejlődés szakirányán. Diplomamunkaként Kőszeg város számára készítettem átfogó interpretációs tervet (interpretive master plan), mely hazánkban egyedülálló módszertani keretet jelent természeti és kulturális örökségi létesítmények felhasználó központú fejlesztésére. Számomra ez a munka teljesen új kapcsolatait világította meg építészetnek, városmenedzsmentnek, történelemtudománynak, pedagógiának és még számos, látszólag egymástól távoli diszciplínának és művészeti ágnak. A téma annyira hiányzik nem csak a magyar szakirodalomból, de a szemléletből is, hogy igazán megfelelő konzulenst sem sikerült találnom, ezért már a dolgozat írása közben megfogadtam, hogy a védés után külföldön keresek lehetőséget a továbbképzésre.

Ennek a célomnak felelt meg teljes mértékben az Ék Egyesület által meghirdetett ösztöndíj, melyet szerencsére sikerült elnyernem. Ezután következett a megfelelő fogadó intézmény megtalálása.

Az elmúlt években idegen nyelvként kizárólag az angolt használtam, holott németből rendelkezem középfokú állami nyelvvizsgával. Már jó ideje terveztem, hogy a jócskán elhanyagolt másodikat újra a régi szintre hozzam, mivel a közeli országok közül többen is hasznomra válna a tudás esetleges munkakapcsolat során. Emiatt alapvetően Németországra koncentráltam a figyelmemet. Hosszas keresgélés, és jó néhány lehetőség felvázolása után végül amellett döntöttem, hogy elsőként a lüneburgi székhelyű KON-TIKI irodának írok. Ők voltak, az egyetlenek, akiket egyértelműen interpretációs tervek készítésére szakosodott cégként találtam. Az Interpret Europe nevű európai szövetség honlapján hirdették, hogy folyamatosan fogadnak gyakornokokat. Bár voltak kétségeim afelől, hogy építészeti hátteremet kamatoztatni tudom itt, de fő célom, az interpretáció tervezés módszereinek, eszközeinek, elméletének és gyakorlati alkalmazásának mélyebb megismerése szempontjából tökéletesnek tűnt a hely. Péntek este megírtam a jelentkezésemet angol nyelven, és szombat délelőtt már érkezett is a válasz a pozitív, különösen érdeklődő válasszal. Fantasztikus! – gondoltam. És már fogalmaztam is a választ a felmerült kérdésekre, melyek nem mindegyike volt olyan egyszerű. Többek között a kezdés időpontja. November elején jártunk, és én már decembertől dolgozni szerettem volna. Meg is írtam ezt, és ismét szokatlanul gyorsan jött a beleegyező felelet néhány aktuális és kilátásban lévő munka leírásával együtt, amelyekbe én is be tudnék csatlakozni. Egy bizonytalanság merült csak fel, a német nyelvtudásom. Ennek elfogadható szintjéről én sem voltam meggyőződve, ezért próbaként a következő e-mailt már németül fogalmaztam. Nem volt az igazi, éreztem, hogy néhány hét még kellene a visszarázódáshoz, de ezt, és a szándékot is őszintén közöltem. Az újabb válasz is megnyugtató volt, és mostantól kezdve a kommunikáció már a honi nyelven történt. Kezdődhetett az utazás, és a szerződéskötés villámgyors megszervezése.

Az utóbbival, a küldő intézmény rugalmasságának és zökkenőmentes ügyintézésének köszönhetően semmi gond nem volt. Az utazás, és főleg a szállás már kevésbé bizonyult egyszerű feladatnak. Kiderült ugyanis, hogy a magyar nemzeti légitársaság megszűnése óta Hamburgba (Lüneburg Hamburg elővárosaként is számon van tartva, többek között a kb. negyven kilométeres távolság miatt) nem megy közvetlen repülőjárat Budapestről. Legalább egyszeri átszállásra lenne szükség, és/vagy valamely távolabbi városba (Lübeck, Bréma) való landolás utáni vonatozásra. Árat, kényelmet, poggyász szállíthatóságot, útidőt és környezetvédelmi szempontokat is mérlegelve végül a vasút mellett döntöttem. Nem bántam meg egyáltalán. Két lehetőség is adódott. Utazhattam éjszaka Ausztrián vagy nappal Csehországon keresztül. Bár az út hosszú (tizennégy óra), én mégis az utóbbit választottam, mivel nem gondoltam, hogy maximálisan ki tudnám aludni magam menet közben. Ezen kívül korábbi tapasztalataim alapján a Prága és Drezda közötti szakaszt, ami végig az Elba csodálatos partja mentén vezetett, nem hagytam volna ki.

Mivel most már a vonattársaságoknál is léteznek kedvezmények a korán lefoglalt Európán belüli utakra, ezért elég olcsón, 39 Euroért jutottam jegyhez. Időközben a leendő főnököm rendelt nekem a Deutsche Bahntól 25 %-os kedvezményre jogosító, úgynevezett BahnCard-ot is. Erről azt kell tudni, hogy létezik 25 50 és 100 változatban is, melyekre mind különböző egyéves díjat kell fizetni. Szerencsémre a vasúttársaság 2012-ben ünnepelte a kártya jubileumát, ezért lehetőség nyílt a 25-ös verzió negyedéves kipróbálására pont abban az időszakban, amikor én az országban tartózkodni terveztem. Így a további útjaimat még olcsóbban tudtam már megvalósítani. Ez azért is fontos, mert a munkahelyem profiljának megfelelően sok munkalátogatás várt rám.

Az első utam Hamburgon keresztül Lüneburgba jól telt. Vittem magammal a régről megőrzött kedvenc nyelvtan könyveimet, amiket tanulmányoztam, és egy amerikai filmes kurátorral is sokat beszélgettem hol angolul, hol németül. Berlinbe tartott egy filmfesztiválra. Kis bonyodalom az átszállás utáni néhánytíz kilométerrel adódott csak, mivel felújítások miatt buszokra kellett átszállnunk félúton. Lüneburgban viszont már Lars Wohlers (a Kon-Tiki vezetője) várt, aki egyből a várostól délnyugatra található heiligenthali családi házába vitt az autójával.

HELYI KÖRÜLMÉNYEK KIALAKÍTÁSA

December 2-án vasárnap este érkeztem a városba, és másnap, hétfőn reggel már el is kezdődött a munka. Az első öt éjszakát Lars családjánál töltöttem, így egyből megismerhettem két tizenéves fiát és a feleségét is. Mindannyian nagyon kedvesek voltak, és többé-kevésbé egytől egyig „bio-vegetáriánusok”. Ez azért különösen érdekes, mert a vendéglátásukért cserébe egy rúd igazi magyar szalámival készültem. A hazai finomság elfogyasztása így félig örömömre, félig bánatomra rám maradt. Az ok, amiért pedig a vendégszeretetükre kényszerültem – annak ellenére, hogy nem tartom túl szerencsésnek, ha az ember így kezdi egy idegen országban a főnökével való megismerkedést -, elég meglepő. Egyszerűen nem találtam megfelelő szállást a rendelkezésemre álló körülbelül három hét alatt. Persze jobban belegondolva részben érthető. A prekoncepcióim, amikre az ellenkező elvárásaimat építettem a következők voltak. Lüneburg kis település, Hamburg közelében, ráadásul egyetem város, sokkal kisebb a mozgás, mint a kikötővárosban, viszont az iskola miatt van kínálat az albérleti piacon, és egy külfölditől több díjat el lehet kérni rövid időre. Ez amúgy részben igaz is, de sajnos a helyzet sokkal árnyaltabb. Először is a következő lehetőségek közül kereshet az ember általában. Az egyetemekhez kapcsolódóan elérhetőek úgynevezett Studentenwohnheim-ek, ahová azonban a szemeszterek időbeosztásához igazodva lehet nagy eséllyel pályázni, jelenleg nem volt sehol szabad hely. Ezen kívül – amiket én is leginkább kerestem a német nyelvgyakorlás végett – folyamatosan jelennek meg apróhirdetésekben Wohngemeinschaft-ok (röviden WG), melyek gyakorlatilag több-kevesebb fiatalból álló, dinamikusan változó albérleti közösségek egy nagyobb, vagy akár kisebb lakás feltöltésére. Ebben az esetben tehát mindenkinek saját szobája van, de a nappali terek, a konyha és fürdő közös. Intenzív az élet, kevésbé hangsúlyos az intimitás, cserébe viszont több tapasztalattal kecsegtet. Sajnos ilyen lehetőséget sem sikerült találnom annak ellenére, hogy viszonylag sok ajánlatra jelentkeztem. A visszajelzések alapján az okok azok, hogy külföldiben kevésbé bíznak meg, és a három hónapos bérleti időtartam sem éri meg senkinek. Ezek az indokok igazak a nem WG jellegű társbérletekre is, amikből szintén sikerült egy-két visszautasítást megtapasztalnom. Nem maradt más esélyem, mint kisebb szerencsével találni egy egy- vagy kétszobás lakást. A keresést az is tovább bonyolította, hogy Lüneburg nem túl nagy, és a környezetében lévő alvóvárosok, és –falvak hálózatával szoros kapcsolatban van. Tehát a hely ismerete nélkül elég nehéz volt eldönteni, hogy egy szomszédos településen hirdetett szoba vagy lakás nekem mennyire fog megfelelni? Végül egy Moorfeld nevű, a centrumtól északkeletre fekvő faluban sikerült a főnököm segítségével egy kétszintes családi ház földszintjéről különválasztott másfélszobás lakást kibérelnem egy idős házaspártól, akik nagyon segítőkészek, a rövid itt tartózkodás sincs ellenükre, és az egyetlen elvárásuk a csend és a nyugodt, megszokott életmódjukhoz és egyszerű szabályaikhoz való alkalmazkodás. Na, hát ezt nem nehéz teljesítenem, hiszen az egy évtized kollégiumokban eltöltött ideje elég toleránssá nevelt, és tényleg minden zajkeltő tevékenység a belvárosra koncentrálódik, valamin házibulikat sem terveztem. Amúgy meg folyamatosan zajló felméréseim alapján, a környéken lakók nagyobb része azt sem tudja, hol van Moorfeld. A szállásnak egyébként szinte csak előnyeit tudom felsorolni. A ház egy erdő mellett fekszik, a nappalimból széles ajtó nyílik a kertre, nagy, olcsó, és túlzottan messze sincs a munkahelyemtől, ami azért meglepő, mert a városközponthoz képest az ellenkező irányban vannak. A nyakamon maradt magyar szalámim felét egyből a szomszéd tulajdonos párnak ajándékoztam indító gesztusként, melyre a válasz egy pár téli cipő, bőrkesztyű és egy vasárnapi bemutatkozó ebédmeghívás formájában érkezett. Ezek után már persze az apró karácsonyi ajándékozás sem maradhatott el később.

Bár írtam, hogy a helyek közötti távolságok nem nagyok, azért a közlekedés mégis kissé problémásnak mondható. Néhányszor használtam eddig csak a HVV (Hamburger Verkehrsverbund) vállalat helyi járatait, de ennyi alkalom után is rá kellett döbbennem, hogy hétvégén, és az esti időpontokban nagyon nehéz eljutni egyik helyről a másikra. Az éjszakai buszok alternatívájaként az egyik taxi vállalat már a HVV-vel kötött megállapodás szerint ki is fejlesztett egy „gyűjtőtaxi” rendszert, melynek köszönhetően a legalább fél órával előre bejelentkező utasok bizonyos időintervallumon belül fix áron utazhatnak a különböző buszmegállók között, sőt még olykor házhoz is viszi őket az autó. Ha meg tehetik az emberek, használják a saját járművüket. Én is ezt az utat követem, csak az én járművem nem pöfög, hanem két keréken gurul, és pedállal hajtom. Szerencsémre ugyanis a főnökömnek otthon akadt egy használaton kívüli, régi kerékpárja, amit szívesen kölcsönadott nekem. Így minden reggel és este 15-20 percet hajtok a munkahely és a lakás között, a buszos, átszállásos 30-40 perchez képest. Ráadásul testmozgásnak sem rossz megoldás, mivel az útvonalak tele vannak emelkedőkkel és lejtőkkel. Bár nincs olyan messze az otthonomhoz legközelebb eső élelmiszer áruház (10 perc gyalog), oda is mindig biciklivel megyek, mert egyszerűbb a csomagtartóra szerelt kosárral hazacipelni a megvásárolt árut.

Az élelmiszerekről nagy általánosságban el lehet mondani, hogy körülbelül olyan áron megvásárolhatók, mint otthon. A zöldségek és gyümölcsök egy része, a tejtermékek néha még olcsóbbak is. Elterjedtek a különböző szervezetek által besorolt Bio termékek, melyeknek az ára természetesen attól függően tér el az ipari társaiktól, hogy milyen szigorú szabályok szerint került rájuk a megkülönböztető címke. Tehát nem csak bio és nem bio között szükséges tudatosan válogatni, hanem bio és bio között is. A választék általában óriási, az egyetlen komoly negatívum számomra, hogy az otthon megszokottól eltérően itt az előrecsomagolt élelmiszereknek alacsonyabb az ára a pultban megvehetőhöz képest. Így a szelektíven gyűjtött háztartási hulladékom hetven százalékát a különböző műanyag csomagolások teszik ki. Ha nem így lenne, a pénztárcámból dupla sebességgel fogyna a pénz. Az étkezés területén való spórolás egy egészségesebb formája, ahol próbálom kompenzálni a csomagoláson vétett környezeti hibáimat, hogy a hétvégéim egy részét és olykor a hétköznapokét is főzéssel töltöm. Ilyenkor igyekszem nagyobb adagokat készíteni, és másnap az irodában a többiekkel megosztani. Előfordul az is, hogy ez a dolog kölcsönös, így kellőképpen változatosan tudunk mindig enni. Ha pedig nincs előre elkészült ebéd, akkor legtöbbször az egyetem menzája a gazdaságos és tűrhető színvonalú megoldás. Ezen kívül nagy ritkán szóba jön egy vendéglátós iskola tanétterme, ami szintén olcsó, de sokkal jobb. A probléma vele csak az, hogy egy hétre előre asztalt kell foglalni. Mindkettő gyalogos távolságra van a munkahelyünktől.

no images were found

MUNKAHELY ÉS MUNKAKÖRÜLMÉNYEK

A Kon-Tiki cég fő profilja látogatói élmények tervezése olyan létesítmények számára, ahol az informális oktatásnak fontos szerep jut. Az eddigi és jelenlegi megbízók német és külföldi múzeumok, örökségi helyszínek, nemzeti parkok, vadasparkok, állatkertek, bioszféra-rezervátumok, témaparkok és még számos típusú, látogatóorientált központok közül kerültek ki. A tervezés főként olyan témák és a fő üzeneteket közvetítő eszközök kifejlesztéséből áll, melyek az intézmény céljainak megfelelően tudják közvetíteni az értékeket a célközönség számára, szórakoztató módon teszik ezt, relevánsak, rendezettek, és van egy fő mondanivalójuk. Ehhez minden esetben szükséges elmélyülni az adott projektet szolgáló forrásokban, emiatt nem is létezik sablonmegoldás, minden munka egyedi megoldást igényel. A koncepcionális tervezésen kívül az iroda foglalkozik még tanácsadással, élményelemzéssel, kiállítás-tervezéssel, látogatókutatással és szakmai továbbképzéssel is.  Vannak saját fejlesztésű termékei is, melyeket folyamatosan értékesít. A Kon-Tiki név egy norvég biológus és amatőr néprajzkutató világhírű utazásáról ered, melyet 1947-ben tett a Csendes-óceánon. Thor Heyerdahl és az általa vezetett néhányfős expedíció célja az volt, hogy egy primitív módszerekkel felépített tutajon, egyszerű körülmények között eljussanak a dél-amerikai (perui) partoktól Polinéziáig. Több ezer kilométert tettek meg százegy nap alatt, így bebizonyítva az addig szkeptikus elméleti tudósok számára, hogy lehetséges volt technikailag a történelem előtti időkben Polinéziát kelet felől elérni, illetve benépesíteni. Ezzel a kutató azt az amúgy máig vitatott teóriáját is részben alátámasztotta, mely szerint léteztek olyan népcsoportok, melyek így kerültek a szigetvilág területére. Az utazásnak számos egyéb járulékos eredménye között volt több addig nem ismert állatfaj felfedezése és katonai túlélőeszközök letesztelése is. Kon-Tiki volt a neve a tutajnak, mely amúgy az inka Napisten, Virakocsa nevének egy régi formája. A lüneburgi cég vezetője ebben a projektben tökéletes párhuzamot talált a saját munkáját meghatározó fő elvekkel, nevezetesen az élményorientációval, az erőteljes innovációval, a csapatszellemmel, a gazdaságossággal, a meglévő forrásokból való építkezéssel és a tudományos megalapozottsággal. Ezért adoptálta a tutaj nevét.

Az iroda amúgy nem nagy, bázisát két fő alkotja, Lars Wohlers a főnök, és Marie Gauerke a projektasszisztens. Az együttműködő egyéb szakmák listája viszont hosszú, és a munka diszciplináris jellegéből adódóan ez egy viszonylag jól működő struktúra. Tehát én gyakornokként a harmadik személy lettem erre a három hónapra. Lars nagyjából tíz éve tevékenykedik az adott szakterületen, doktori fokozatot is szerzett, tizenegy éven át (2006-ig) az egyetemen is oktatott, és több publikációja jelent meg az elméleti háttérről. Végzettségét tekintve alkalmazott kulturális tudományok szakembere. Marie környezettudományokból szerezte a diplomáját, mely képzés a lüneburgi Leuphana Egyetemen állítólag országos szinten elég erősnek számít, és népszerű is. Már tanulmányai alatt többször dolgozott a leendő főnökének, és a diploma megszerzése után egyből nála helyezkedett el. A körülbelül harminc négyzetméteres bázis egy lüneburg déli részén, közvetlenül az egyetemi kampusz mellett lévő inkubátorház, melynek a neve e.novum (enovum-lueneburg.de). Ez a szolgáltató hasonló módon működik, mint a magyar példák. Jellemzően mikro- és kisvállalkozások, start-upok számára ad bérbe helyiségeket, illetve egyéb kulturális, közösségi, konferencia és kiegészítő terekkel keveri az iroda funkciót. Néha létrejönnek így együttműködések is a bérlők között, illetve informális kapcsolatok épülnek, melyek néhány példáját én is tapasztaltam már közös ebédelések alatt. Egyébként a nap nagy részét mindenki a jól elkülönülő saját helyiségében tölti. A mi esetünkben ez egy alapvetően két részre tagolódó szoba. A bejárat mellett közvetlenül egy hat fős tárgyalóasztal jelöli ki a megbeszélések terét, ettől beljebb haladva pedig három egymásnak fordított íróasztal jelenti a munkateret. Mindegyik asztalhoz tartozik egy számítógép, így nekem sem kell használnom a saját laptopomat. Ami érdekes – és nem annyira logikus – számomra, hogy a három gép mindegyikén más-más operációs rendszer fut (Win Vista, Win 7, Mac Os). Az aktuális munkák anyagai a közös Dropbox tárhelyen kerülnek folyamatosan megosztásra, ami azért is praktikus, mert az ország bármely területén járva elérhetők a szükséges dokumentumok az Internetet használva. Az eddig használt programok jellemzően a netböngésző mellett a Sketchup, az Office alkalmazások, az Indesign és a Photoshop voltak. Rendelkezésre áll még a falak mentén több sorba rendezett könyvállomány számomra eddig jórészt ismeretlen, de annál izgalmasabb szakkönyvekkel.

Legnagyobb szerencsémre a főnököm vérbeli pedagógus. Nem a piszkos munka elvégzésére alkalmaz gyakornokot, hanem teljes mértékben átérzi a felelősségét annak, hogy az illető fő célja a tapasztalatszerzés. Számomra azért is tűnik ideális választásnak a Leonardo ösztöndíj nála való eltöltése, mert az elméleti, módszertani tudásvágyamat rengeteg könyvvel és cikkel igyekszik mindig kielégíteni. Két alapművel már meg is ajándékozott, egyet meg hosszú távon kölcsönadott. Az első kettő Sam H. Ham „Environmental Interpretation” című könyve és Steve Van Matre „Interpretive Design and The Dance of Experience”-e, a harmadik pedig John Veverka „Interpretive Master Planning”.  Ezen kívül kaptam tőle egy általa szerkesztett, német nyelvű szöveggyűjteményt „Methoden informeller Umweltbildung” címmel, melyben neki is van egy írása az írásos kommunikáció helyes tervezéséről. Nem mellékes lehetőség a könyvekkel kapcsolatban, hogy a közelben lévő egyetemi könyvtárnak mindenki számára ingyenesen használható, speciális kiadvány-szkennerei vannak, melyeket terveim szerint az utolsó hetekben előszeretettel fogok használni.

Lars a projekteken való munkába is az ötleteléstől kezdve bevonja nem csak Mariet, de engem is. Majdnem minden nap tartunk egy félórás munkamegbeszélést, ahol mindenki beszámol az aktuális feladatairól, és újak kerülnek kiosztásra. Az én kérésemre a kommunikáció nyelve a megérkezésemtől a német. Ezt a kollégáimnak persze nem nehéz teljesíteni. Az első hetekben nagyon ritkán előfordult, hogy valamit angolul kellett elmondani, de ez nem jellemző. A telefonos beszélgetésekre vásároltam egy német feltöltős (prepaid) sim-kártyát a többtucat szolgáltató egyikétől (Congstar). Ezen kívül van egy céges e-mail postafiók, mely a mindenkori gyakornoknak van fenntartva.

A munkavégzés szabályaira, menetére, a céges szokásokra és a kialakult rendszerre jellemző nagyon szimpatikus momentumnak említhetem, hogy az első munkanapomon nem csak a szokásos körbevezetés történt meg az irodán belül és a környező fontos helyiségekben (teakonyha, pince raktár, mosdó, porta, stb.), hanem egy cd, és nyomtatott füzet formájában komplett gyakornoki segédanyagot kaptam kézhez. Ebben nem csak a praktikus dolgok (nyomtatás, telefonkezelés, iroda nyitás-zárás, stb.) voltak benne, hanem egy arculati és identitás leírás is, mely az újakat a cég elveinek azonosulásában is segíti. Ezen kívül megkaptam a saját kulcsomat, mellyel éjjel-nappal, bármikor ki-be járhatok az irodában.

AKTUÁLIS PROJEKTEK, FELADATOK, MUNKAVÉGZÉS ESZKÖZEI

Az első hetektől kezdve jellemző, hogy viszonylag sokat utazunk az országon belül. Ez szükséges a különböző városokban lévő projektmegbeszélések miatt is. Ezen kívül Lars különös figyelmet fordít arra, hogy a rendelkezésre álló három hónap alatt a lehető legtöbb dolgot megmutassa nekem. Így rengeteg tárgyaláson és ajánlattételi látogatáson vettem már részt (még akkor is, ha történetesen az adott munkában nem tevékenykedem), és tanulmányutakat is csináltunk már. Mindezt a Kon-Tiki költségére. Pontosabban ez részben igaz csak, ugyanis a német szokások szerint, ha egy megrendelő cégeket hív meg egy feladat árajánlattételéhez, az utazási költségeket neki kell állnia. Szerintem ez amúgy teljesen logikus, és szimpatikus dolog. Kár, hogy Magyarországon nem ez a helyzet.

Egyelőre az alábbi munkákban vettem tevékenyen részt (január 7-i helyzet):

– Egy készülő továbbképzési modul kifejlesztése, és értékesítése (on-line és élő verzió) – feladatom: piackutatás, közép- és kelet-európai projektkoordináció

– SolarCity nevű gyereknevelő, amerikai csapatjáték adoptálása, megtervezése kompakt könnyen szállítható eszközök alkalmazásával – feladatom: a meglévő tárgylista alapján a rendelkezésre álló eszközök áttervezése a könnyű szállíthatóság, olcsó kivitelezés, és környezettudatosság figyelembevételével.

– A Kon-Tiki weboldalának fejlesztése CMS rendszerbe való ágyazása. – feladatom: a meglévő oldal átköltöztetése egy elavult php template rendszerből egy könnyen kezelhető opensource CMS rendszerbe; az angol nyelvű oldalak tartalmi bővítése; a jelenlegi felületek felhasználóbarát fejlesztése

Ezekről és az időközben felmerülő további munkákról a záró beszámolómban részletesen is írni fogok.

MUNKAIDŐN KÍVÜLI PROGRAMOK

Az eddig eltelt néhány hétben is már több munkán kívüli élmény ért. Volt lehetőségem összehasonlítani a város hagyományőrző, és a konzumorientált karácsonyi vásárait; összeismerkedni néhány couchsurfing-es helyi figurával és forralt borozni (Glühwein) a főtéren és egy szabadtéri kocsmában (Kneipe), kiélvezni a nyelvtanfolyam keresésének kihívásait és egy interaktív játék segítségével megismerni a várost. Ezekről is részletesebben a záró beszámolómban fogok írni.