Szatmári Tímea: Helyszíni jelentés Bécsből

A KEZDETEK

Számomra a Leonardo-s gyakorlat eléggé rendhagyó módon indult. 2011 végén párommal együtt (aki szintén építészmérnökként végzett) jelentkeztem a 2013-as programszakaszra, azonban kettőnk közül első körben csak ő kapta meg az ösztöndíjat. Úgy döntöttünk, együtt költözünk ki Ausztriába: ő Leonardo-s ösztöndíjasként, én pedig egyszerűen csak szerencsét próbálni. Egy évünk volt rá, hogy megtegyük a szükséges előkészületeket: nyelvtanulás, szálláskeresés, frissített önéletrajz és portfólió, és az egyik legfontosabb, az irodaválasztás.

Az első igazi siker 2012 novemberében ért minket. Pár napra Bécsbe utaztunk, egyrészt, hogy feltérképezzünk a várost, másrészt, hogy a párom részt vegyen pár interjún a lehetséges irodákkal. Egy iráni házaspárnál szálltunk meg, akiket egy népszerű szálláskereső oldal segítségével találtunk. Mindketten velünk egyidősek, korábban Svájcban, majd Svédországban éltek, de egy kicsivel melegebb éghajlatra vágyva költöztek Bécsbe. Nagyon megkedveltük egymást ez alatt a pár nap alatt, és bár hosszabb időre nem szokták kiadni a szobát, beleegyeztek, hogy januárban és februárban náluk lakhatunk. Ezzel az egyik legnagyobb problémánk megoldódott, nyertünk pár hetet, amíg a helyszínen állandó lakást/szobát találhatunk. December elején a párom meg is egyezett az egyik irodával, így biztossá vált: 2013 elején költözünk.

Ami engem illet, már novembertől küldözgettem az önéletrajzomat különböző bécsi építészirodáknak, és frissítettem az ÉK Egyesületnek beküldött régi portfóliómat. Jelentkeztem álláshirdetésekre is, de gyakran csak nyitott gyakornoki/rajzolói pozíció után érdeklődtem a levelekben. Meglepően sok válasz érkezett, többségében negatív, de mindig kedves és biztató hangvételű. Sokan érdeklődtek, hogy áll-e mögöttem valamilyen ösztöndíj, mert akkor talán tudnak adni gyakornoki állást. Interjún is voltam, és az egyik iroda fel is vett volna, csak sajnos fizetni nem tudott – egy lakást kínált fel ingyen és bérmentve, amennyiben náluk dolgozom. Ez mellesleg nagyon nagy segítség lett volna nekünk, ha nem kell lakbért fizetnünk. Már majdnem megegyeztünk, amikor megnéztem a lakást, amelyet kínáltak volna: Bécs legrosszabb környékén, egy düledező ház első emeletén lakhattunk volna egy olyan lakásban, ahol a zuhanyzó egy rozsdás csaptelepet jelent a „konyha” egyik sarkában, a WC pedig a folyosón található, és közös használatú a nem túl bíztató külsejű és higiéniájú szomszéd családokkal. Akármilyen nehéz is külföldi gyakorlat nélkül munkát találni Bécsben, úgy döntöttünk, ezt a lehetőséget inkább kihagyjuk.

Miután Bécsbe költöztünk, folytattam a keresést. Februárban, egészen pontosan 22-én kaptam egy e-mailt Palotás Gábortól, az ÉK Egyesület alelnökétől, miszerint az aktuális programszakaszban üresedés várható, és engem választottak ki az egyik helyre – van-e rá esélyem, hogy a közeljövőben helyet találjak és megkezdhessem a gyakorlatot. Tökéletes volt az időzítés: nyomban tájékoztattam azokat az irodákat, akik ösztöndíjjal együtt korábban felvettek volna. A megoldás azonban nem ezen az úton érkezett. 27-én kaptam egy telefonhívást az opw architektur építészirodától, akiknek az álláshirdetésére még pár héttel korábban jelentkeztem: behívtak interjúra.

Egy nagyon kedves, a negyvenes évei elején járó férfi fogadott – mint utólag kiderült, ő az irodavezető főnök, Klaus Olbrich (opw = Olbrich, Pyka, Wickl: a három névadó partner vezetékneve). Az interjú során elmondta, hogy úgy néz ki, az iroda meg fog kapni pár új munkát, amelyekkel, ha egyszerre bejönnek, a meglévő állandó foglalkoztatású építészek nem fognak bírni, és új munkaerőre van szükségük. Számomra előnyt jelent a magyar nyelv ismerete, mert van pár kapcsolatuk Magyarországon, akikkel ugyan nem jelent problémát angol nyelven kommunikálni, de mégis sokat jelentene egy magyar építészmérnök a csapatban. Elmondtam neki, hogy mióta elküldtem nekik a jelentkezésemet, megkaptam a Leonardo-t, és amennyiben nekik is megfelel, felfoghatnánk próbaidőnek is ezt a 4 hónapot. Soha nem hallott még erről az ösztöndíjról, de azt mondta, utánanéz, és miután megvitatták a jelentkezéseket, értesítenek. Ez így is történt; 2 héttel később felhívtak, hogy közöljék: szeretnék, ha a csapatukhoz tartoznék.

A SZÁLLÁS

Mint említettem, az első pár hétben az iráni házaspárnál laktunk, ami megkönnyítette számunkra, hogy itt, a helyszínen keressünk állandó lakhelyet, és legyen lehetőségünk válogatni is. Sok rémtörténetet hallottam arról, hogy milyen nehéz lakást találni Bécsben – mi ebből semmit nem éreztünk. Alig több, mint 1 hete keresgéltünk, és csak 2 lakást néztünk meg előtte, mikor megtaláltuk a tökéletes helyet. Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, amikor belép valahová, és azonnal tudja: ezt kereste, ide tartozik. A főbérlő Sonja, egy 27 éves osztrák lány, minőségellenőrként dolgozik egy gyógyszerészeti cégnél, szabadidejében pedig világutazó – mióta ismerjük, 6 országban járt, összesen pedig száz-valahányban. Nem szereti (az ő szavaival élve) a karót nyelt osztrákok társaságát, sokkal szívesebben barátkozik külföldiekkel. A lakáshirdetést is direkt angolul adta fel, hogy ne német anyanyelvűek jelentkezzenek. Nagyon megörült, hogy egy magyar pár is felhívta: nagyon szereti Magyarországot, azt mondta, soha nem bulizott nagyobbat, mint Budapesten. Bár adtunk egymásnak gondolkodási időt, utólag ő is elárulta: rögtön tudta, hogy a számba vehető jelentkezők közül minket szeretne lakótársnak. A lakás egyébként nem nagy, körül-belül 60 m2, de mégis annak tűnik az elrendezése miatt. A hatalmas, napos és vidám színekkel berendezett nappali, konyha és fürdő mellett két kisebb hálószobája van, az egyik az miénk, a másikat ő osztja meg a párjával. Nelson hivatalosan nem lakik itt, de nagyon sokat látjuk, így olyan, mintha négyen élnénk a lakásban. Ő egyébként spanyol, szakmája szerint erdőmérnök, és szintén világutazó.

BÉCSI ÉLET

Mielőtt rátérnék az építészetre és az iroda leírására, szeretnék mesélni az itteni életünkről is. Nem titok, hogy hosszú távra tervezünk, szeretnénk pár évet külföldön dolgozni – ezért is örültem annyira, amikor nem csak egy átmeneti gyakornoki állást kaptam, hanem valóban szükségük volt az új munkaerőre, és a próbaidő után jó esélyem van maradni – nem az ösztöndíj volt az oka, amiért felvettek, bár kétségkívül előnyöm származott belőle. Ebben a szellemben költöztünk ide, és próbáljuk megismerni a várost. Nagyon szeretem, hogy ennyire közel van Magyarországhoz, bár sajnos a szülővárosomhoz már kicsit kevésbé (a családom Nyíregyházán él, így a hazajutás kicsit nehézkesebb, mint ha Nyugat-Magyarországról származnék). Szeretem azt is, hogy Bécs ennyire hasonlít Budapestre, ahol majdnem 8 évig éltem. Nagyon szeretem, hogy minden szempontból ennyire rendezett a város – gondolok itt a tömegközlekedésre, az ügyintézésre, a szelektív szemétgyűjtésre, a városrendezésre, a szolgáltatásokra és a turizmusra is. Szeretem az itteni giroszt és az utcai Schnellimbiss-eket, ahol isteni finom Käsekrainer-t lehet kapni. Szeretem, hogy ennyire nemzetközi. Szeretem, hogy ennyire barátságosak az emberek: ahhoz képest, hogy Ausztriában vagyok, egyáltalán nem érzem azt az ellenségességet, amit a köznyelv az osztrákoknak tulajdonít. Talán éppen a sok különböző, együtt élő nemzet miatt, de őszinte és barátságos városnak látom Bécset.

Viszont egyáltalán nem szeretem, hogy bevándorlóként bizony néha kívülálló vagyok, és ez soha nem fog megváltozni. Nem szeretem, hogy minden ennyire drága, és gyakornoki fizetésből nem tudjuk teljesen kihasználni a Bécs adta rengeteg lehetőséget. Nem szeretem, hogy épp a szervezettségből kifolyólag a boltoknak nagyon szigorú nyitva tartása van, és nem ugorhatok be sehová munka után venni egy kis kenyeret vagy tejet – vasárnapra pedig mindig tervezni kell, mert egyáltalán semmi nincsen nyitva, csak az éttermek és a drága belvárosi kávézók, cukrászdák. És végül, de nem utolsósorban, nagyon nem szeretem, hogy nem beszélem rendesen a német nyelvet. Hiányos, nagyrészt elfelejtett gimnáziumi némettel jöttem ide, és bár hónapok óta járok intenzíven németórára, rengeteg idő úgy elsajátítani a nyelvet, hogy ne érezzem ezt a hiányt. Sonjával ugyan néha németül beszélek, de elég tűzrőlpattant, türelmetlen személyiség, így gyorsan megunja lassú, megfontolt gagyogásomat, és átvált angolra, ami mindkettőnk számára sokkal könnyebben és folyékonyabban megy. A munkahelyemen minden állandó alkalmazott magas szinten beszél németül – az osztrákokon kívül egy román lány van, de ő is német nyelvű iskolába járt, így anyanyelvi szintű a tudása. Számomra már csak élni is nehéz és stresszes egy idegen nyelvű országban – egy egyszerű bevásárlás is rengeteg energiámat szívja el.

Rengeteg energiát ad viszont az a sokszínű nemzetközi társaság, akiket eddigi itt tartózkodásunk alatt megismertünk. Rengeteg országból szereztünk barátokat, akikkel minden héten kitalálunk valamilyen új programot: szeretnénk felfedezni Bécs (és Ausztria) legszebb helyeit, legjobb éttermeit, elutazni a közeli városokba, országokba, megismerni a más nemzetek kultúráját és gasztronómiáját. Legutóbb Pozsonyban voltunk egy 13 fős társasággal, amelyben 9 nemzet képviseltette magát (erről a kirándulásról 2 képet is csatoltam). Minden héten elmegyünk valahová vacsorázni, hol Bécs egyik különleges éttermébe, hol saját magunk főzünk valamilyen nemzeti ételt. Ettünk már különleges iráni fogásokat, maláj sült krumplit, spanyol reggelit, kóstoltunk finom olasz és orosz édességeket, ittunk szlovák borovicskát, finom francia borokat és cseh söröket. A mi részünkről főztünk már a társaságnak töltött káposztát, lecsót, sztrapacskát és gombapaprikást, és hoztunk nekik igazi tokaji szamorodnit, egyenesen a termelőtől. Nagyon érdekes beszélgetni a kulturális különbségekről – nem egy estét töltöttünk el azzal, hogy az interneten mutattunk egymásnak saját országunkban híres embereket, zenéket, képeket, filmeket, videókat, és meséltünk róluk mulatságos anekdotákat. Egyik kedvenc témám mégis a környező országok történelme: érdekes, hogy bár a tények változatlanok, mennyire más felfogásban tanultuk ezt a tantárgyat. Ami pedig a nyelveket illeti, gyakran tanítgatjuk egymást saját anyanyelvünk legnépszerűbb szavaira, kifejezéseire. A társaság kivétel nélkül a magyart tartja a legnehezebbnek: mikor azt magyaráztam, hogy az „Egészségedre!” csak egy embernek szól, az „Egészségetekre!” pedig többnek, a legtöbben lemondtak arról, hogy a mi anyanyelvünk iránt érdeklődjenek. Én viszont rengeteg különböző nyelven tudok már köszönni, illetve sört és bocsánatot kérni – perzsául még elköszönni is megtanultam.

Mindezek után hadd válaszoljak az örök kérdésre: miért Bécs? Egyik olasz barátunk mesélte egyszer: egy európai felmérést olvasva döntött úgy, hogy itt telepszik le, ugyanis azt olvasta, hogy Bécs a legélhetőbb város a világon. Én úgy érzem, bár biztosan sokan vitáznának vele, egyet tudok érteni ezzel a véleménnyel – ez a négy hónapos gyakorlat lesz életem egyik legmaradandóbb élménye.

no images were found

OPW ARCHITEKTUR GMBH

Mint említettem, a rövidítés a három névadó partner vezetéknevéből ered: Klaus Olbrich, Joachim Pyka és Christoph Wickl. Mindhárman nagyon közvetlen személyiséggel rendelkeznek, és lehengerlő a nyugodtságuk és a profizmusuk, ahogyan a megrendelőket és társtervezőket kezelik. Klaus az irodavezető főnök, de tervező építészként is aktívan részt vesz a munkában. Joachim az igazi hippi, felelősségteljes mérnöknek álcázva, Christoph pedig hármuk közül a kapcsolatember. Rajtuk kívül még hat állandó tagja van az irodának: három építészmérnök, egy projektvezető mérnök és két irodavezető. Emellett van egy egyetemista gyakornok, aki heti egy napot tölt bent, illetve rajtam kívül még egy próbaidőn lévő külföldi építészmérnök – őt is márciusban vették fel részidőben, Oroszországból származik, de évek óta itt él a férjével. Az átlag életkor nagyon változó: a főnökség tagjai mindannyian családos emberek, és a negyvenes-ötvenes éveikben járnak, az állandó alkalmazottak között viszont a legtöbben „csak” a húszas éveik végén.

Ahogyan eddig fel tudtam mérni, az iroda főleg lakóházakkal foglalkozik. Van pár állandó ügyfelük, gazdag befektetők, akik régi ingatlanok megvételével, felújításával és nyereséggel történő eladásával/kiadásával foglalkoznak. Ehhez van szükségük ránk: mielőtt megkötnének egy üzletet, részletes elemzéseket kapnak tőlünk az elérhető átalakításokról, a nyerhető négyzetméterekről, lehetséges tetőtérbeépítésekről és lakásátalakításokról. Amennyiben ezek a tanulmányok azt mutatják, hogy a projekt nyereséges lesz, belevágnak – és természetesen a szükséges építészeti tervezés az iroda feladata. Emellett természetesen vannak más megrendelőktől származó munkák is: családi házak, szállodák, éttermek, üzlethelyiségek, belsőépítészeti munkák. Nagyon nagy előnyt jelentett számomra, hogy a múlt hónapban meg kellett terveznem az iroda portfólióját, amelyhez minden régi projektjükön átrágtam magam – természetesen a reprezentatívabb épületek kerültek bele a válogatásba. Különösen tetszett például egy családi ház, amelyet az osztrák hegyekbe terveztek, nem is olyan nagyon messze Bécstől: a végeláthatatlan erdő közepén fekvő tisztáson helyezkedik el a kétemeletes épület, aszimmetrikus homlokfalával mintha kikacsintana a fák között legelésző őzekre és az őt éppen megörökítő fényképészre. Másik nagy kedvencem egy Bécs belvárosában fekvő kicsi, családias kínai étterem: a terveken látható, mennyire kevés lehetőségük volt a formákat kreatívan alakítani, így a belsőépítészetben rejlő lehetőségeket használták fel arra, hogy maradandót alkossanak.

Érdekesség, hogy az épületet, amelyben az iroda is található, szintén ők alakították át és újították fel – különös tekintettel a felső emeletekre és a tetőtérre. Bécsben külön építészeti kultúrája van a tetőterek beépítésének: a szabályozás sokkal engedékenyebb ebből a szempontból, mint Budapesten, viszont nagyon pontosan meghatározza, mit lehet, és mit nem. Nagyon érdekesnek tartom, ahogyan ezek a modern képződmények ránőnek a régi épületek tetejére. Gyakran az az érzésem, mintha ufók szálltak volna le, vagy a ház nyomta volna ki őket magából – mintha bizonytani akarná, még mindig a bécsi látkép érdemes része.

Az iroda egyébként a Belvedere délnyugati sarkánál található. Amennyiben az első lakhelyünkön maradtunk volna, 15 perc alatt nyugodtan beérnék dolgozni, de így sajnos eléggé messze költöztünk el. Több útvonalat is kipróbáltam, de mindenképpen minimum 45-50 percbe telik az út, akármennyire sietek. Néha kellemetlen, de számomra nem jelent igazi problémát. A munkaidő rugalmas, általában 8 és 9 között kezdődik, de van, aki csak 10 óra után jár be – amíg rendben elvégzi a munkáját, és ott van a megbeszéléseken, a főnökök engedékenyen állnak hozzá ehhez is. Én részemről szeretek korán kezdeni és korán végezni, de sajnos még nem kaptam kulcsot, így csak 9-re járok – pár várakozással töltött fagyoskodás az ajtó előtt rádöbbentett, hogy csak akkor lehetek biztos abban, hogy már lesz bent valaki. Hétfő reggelenként kötelező a megjelenés 9 előtt, mert akkor tartjuk a heti egyeztetést: átbeszéljük a teendőket, és mindenki megkapja a heti feladatát. Én rendszerint Klaus-sal dolgozom együtt, és jelenleg egy régi bécsi bérház átalakítását tervezzük. Az utcafront teljes lebontásával, illetve a hátsó traktus átépítésével és felújításával érjük el azt az eredményt (gondolok itt a kiadható négyzetméterekre, a parkolók számára és a lehetséges lakáskialakításokra), amely a kezdeti, elemző szakaszban a legjobbnak bizonyult. A munkamenetet az jellemzi, hogy általában egyedül tervezek, gondolkozom a lehetséges utakon, koncepción, megoldásokon, és minden fontosabb állomásnál együtt átbeszéljük, hogyan tovább. Amikor nem ezen az épületen dolgozunk, akkor általában besegítek más projektekbe, vagy sürgős rajzolási munkákat adnak – általában a koncepcióterv vagy az engedélyezési tervek fázisában – de olyan időszak is volt, mikor fontos prezentációkat kellett vinnem egyik helyről a másikra, mert nem merték futárra bízni a mappák szállítását.

Beszélnem kell a tervezés menetéről is. Az első hetemen megkérdezték tőlem: Láttad már az OMA-t? (Az Oma németül nagyit jelent.) Nem értettem, kinek a nagymamájával kellett volna találkoznom? Nagyot nevettek a félreértésen: az OMA egy német rövidítés, amely az iroda tervezési módszertanát és projektvezetési szabályait foglalja magába. Még nem volt időm részletesen áttanulmányozni, de amit láttam belőle, egyszerűen lenyűgöző: összeszedtek minden apró lépést, amely egy projektet jellemez. Onnan kezdve, hogy milyen elemzésekre van szükség, mielőtt nekikezdenének a rajzoláshoz, milyen sablonrajzot kell használni a tervek különböző fázisaihoz, milyen adatokat kell lekérni és honnan, milyen szabályozást kell átnézni, és ezek hol találhatók – egészen addig, hogy milyen problémák léphetnek fel a projekttervezés egyes szakaszaiban, és ezekre milyen megoldásokat alkalmaztak eddig. Egy lefűzős mappában tárolják, és folyamatosan bővítgetik, aktualizálják: ha valami új probléma merül fel, vagy megváltozik a szabályozás, azokat a lapokat újranyomtatják és kicserélik. Mindennek tetejében pedig a címoldalról egy kedves, szemüveges nagymama mosolyog vissza ránk – ebből a szemszögből nézve talán nem is volt olyan nagy baki az első félreértésem.

Soha nem szerettem azt a tervezési stílust, amikor először megálmodok valamit, majd azt később megpróbálom a szabályozások és lehetőségek adta keretbe erőltetni – valamilyen okból mégis voltak konzulensek, akik ezt sulykolták belénk az egyetemi éveink alatt. Szeretem a koncepciót, a lehetőségeket annak megfelelően kialakítani, ami eleve adott a helyszínen: hiszem, hogy a későbbiekben, hosszú távon ebből sokkal élhetőbb és minőségibb épület születik. Éppen ezzel a gondolkodásmóddal rokon az, ahogyan az opw szervezi a saját munkáit: ahogyan a projekttervezésnek is adott menete van. Mikor együtt gondolkodunk, és valaki előáll egy ötlettel, jó azonnal tudni, megvalósítható-e vagy sem. Hihetetlen, mennyi minden van Klaus fejében: csípőből elvet egy-egy ötletet, csak mert tudja, hogy például a tűzrendészeti szabályozás szerint a tűzoltó soha nem fogja engedélyezni: minden adatot kitörölhetetlenül tárol az agya, olyan, mintha egy élő tervezési segédlettel dolgoznék együtt. Egyszer megkérdeztem, hogyan tudja megjegyezni mindezt? Azt válaszolta, hogy az engedélyezési hatóságokkal már annyi vitán van túl, hogy igyekszik nem elkövetni többször ugyanazokat a hibákat. Ebből azonban nem megalkuvásokkal teli tucatépületek születnek: mindig megtalálja a módját, hogy egyéniséget, érdekes megoldásokat csempésszen bele a tervezésbe – ebből alakulnak ki a minőségi, ámde kényelmes és élhető lakások, illetve építészetileg igen érdekes, reprezentatív és funkcionális középületek.

Szerda délelőttönként vannak az egyeztetések a megrendelőinkkel, így a kedd esték általában hosszúak, és nem ritkán éjszakába nyúlóan dolgozunk. Ez olyasmi, ami nem csak nekem, de a többieknek se nagyon tetszik – úgy érzem, néha a munkakiosztás kicsit egyenetlen. Csütörtökön és pénteken általában alig van munkám, nehezen adnak pár óránál tovább tartó feladatot, és mindenki elég lazán kezeli ezt a két napot. Hétfőn és kedden viszont alig bírok az elvégzendő feladatokkal, gyakran egyszerre kellene 3 sürgős dolgot csinálnom, ami kapkodáshoz és rosszabb minőségű kiadott rajzokhoz vezet. Még nem sikerült erről beszélnem a vezetőséggel, de a gyakorlaton második felében tervezem, hogy velük is megosztom ezeket az észrevételeimet – amennyiben persze vevők lesznek a véleményemre.

Ami a munkaeszközöket illeti, számomra nehezen indult a gyakorlat. Apple iMac gépekkel dolgoznak, amit korábban én soha nem használtam még – az első napom gyakorlatilag azzal telt, hogy ismerkedtem az idegen szoftverekkel és tartozékokkal (az intelligens egérrel még mindig vannak problémáim). Emellett minden német nyelvű, ami természetesen tovább nehezítette számomra a használatot. A tervezőprogram ArchiCAD, de mellette igénybe veszik az Adobe programcsaládot is – ezeket a programokat legalább ismerősként üdvözölhettem. Emellett rengeteget rajzolunk, skiccelgetünk kézzel – ez tipikusan olyasmi, amelyben még sokat kell fejlődnöm, ha olyan szinten akarom művelni, mint a többiek. Nagyon magas minőségű kézi skicceket adnak ki a kezük alól, amelyekkel saját ötleteiket reprezentálják a megrendelőknek.

Az iroda nyelve teljes mértékben a német. Hárman eléggé érthető, az ún. „Hochdeutsch”-hoz közeli nyelvet beszélnek, és amikor hétköznapi témákról van szó, velük el tudok beszélgetni. A többiekkel azonban bajban vagyok: az igazi osztrák, bécsi dialektust egyelőre képtelen voltam megszokni, és még akkor sem mindig értem, ha kicsit lassabban mondják el a kedvemért. Mindenki nagyon jól beszél angolul, így amikor műszaki nyelvre van szükség, mindig ezen a nyelven kommunikálunk. Ami a rajzokat illeti, nem is érzem hátránynak a hiányos némettudásomat, kivéve talán a feliratozást – kezdetben minden szót meg kellett kérdeznem valakitől, mostanra természetesen a gyakoribb kifejezések már magamtól is mennek. Ami számomra a leginkább zavaró, és nehezebben tudom megszokni: gyakran nem tudok beleszólni a beszélgetéseikbe és a társalgásba. Mindig mondják, milyen jó viccet mondott egyikük, vagy milyen érdekes sztorit mesélt a másik: hiába ült a mellettem lévő széken, én nem tudtam követni. Velük nevetek, ha nevetnek, de gyakran csak azért, hogy közéjük valónak érezzem magam – olyan összeszokott, kedves társaság. Emellett természetesen tisztában vagyok vele, hogy mindez az én fejlődésemet szolgálja: sokkal gyorsabban fogok megtanulni németül ebben a környezetben, mintha angol nyelvű irodában dolgoznék – márpedig ez a cél. Szeretném hinni, hogy ők is így látják, és hosszú távra terveznek velem – azt hiszem, erről a témáról a záró beszámolóban fogok tudni többet írni. Bárhogy is történik, úgy érzem, máris rengeteg új tapasztalattal gazdagodtam itt – ahogyan korábban is írtam: ez lesz életem egyik legmaradandóbb élménye.

Szatmári Tímea
Bécs, 2013-05-12