Kitekintés 2013

Az ÉK Egyesület negyedik alkalommal rendezett kiállítást a ‘Fiatal építészek szakmai gyakorlata’ mobilitási program aktuális programszakaszának záró eseményeként. A Kitekintés / Outlook 2013 abban tér el a korábbi alkalmaktól, hogy nem csak a 18 külföldi szakmai gyakorlatot összefogó 2012-2013-as évadot, de egyben a teljes 2009-ben indult programsorozatot is lezárja.

A RENDEZVÉNY MEGHÍVÓJA

no images were found

BESZÁMOLÓ A MEGNYITÓRÓL

A FUGA Budapesti Építészeti Központ Trezor termének falai között ez alkalommal Golda János osztotta meg gondolatait a megjelentekkel, hogy ezzel az aktussal megnyissa a program résztvevői által összeállított és a kinti élményekből, tapasztalatokból táplálkozó kiállítást. A megnyitó beszéd két korszakot állított párhuzamba-ellentétbe: a 30 évvel ezelőtt a pályán elinduló építészek lehetőségeit és előttük álló kihivásokat vetette egybe a most pályája elején álló építésznemzedékével. A fiatal generáció mai körülmények közötti válaszadásához útravalót megfogalmazó, impresszív képekkel gazdagon tűzdelt szöveget alább teljes tartalommal közöljük:

Miskolci kísérlet

Történetünk szereplői műegyetemi építészhallgatókként titkos álmokat szőttek egy elképzelt normális világról. A hatvanas évek hangulata még benne volt a levegőben, alternatív közösségek, utazás, szabadság, Eper és vér, Szelíd motorosok. A hagyományos életformák eltűnése után sehol nem látszott visszaút a régi világhoz, de a Nyugaton kibontakozó fogyasztói kultúra sem volt túl vonzó az ottani új generációknak. 1975-ben, jóval a Szovjetúnió összeomlása és a Digitális Világforradalom kirobbanása előtt vagyunk.  Magyarországon a rendszer működik, de a válság mélyül, fásultság van. Az emberek félrehúzódva menedéket keresnek, vagy zavarukban örjöngenek egy bezárt és ellenőrzött világ otthonos díszletei között.

Miskolc az Acélváros ebben az időben fellendülése utolsó szakaszát éli a szocialista nehézipar észak-magyarországi fellegváraként. Pénzt és energiát nem kímélve folyik a Pece-parti Párizs kíméletlen átépítése szocialista modern panel-metropolisszá. Ideális terep harminc idealista fiatal építész számára: egymásrautaltságukban lehetőség az álom megvalósítására. A város vezetői – súlyos építészhiánnyal küszködve – a csoport letelepítésére koncentrálnak és ebből jön létre az építész műteremház, a Miskolci Kollektív Ház. Ha egy durva iparváros kellős közepén is, annál nagyobb kihívásként.

A Miskolci Építész Műhely hamarosan szabad, befelé és kifelé egyaránt nyitott szellemi közeggé vált Bodonyi Csaba és Ferencz István vezetésével, akik mesterükkel, Plesz Antallal együtt felvállalták a tapasztalatlan fiatal társaságot. A közös tervpályázatok során a szerkezeti, szerkesztési kötöttségektől gyorsan eljutottak egy új, integrált környezetalakítás igényéig, a spontán és tervezett elemek harmonikus viszonyának elemzéséig, a primer anyagnál magasabb rendű építészeti tér vizsgálatáig. De igazából az elveszett normalitás visszaszerzése volt a tét, amit különböző – történeti, szerves, flexibilis, regionális, hagyományos – jelzőkkel illettek. Az analitikus várostervezés ötvöződött az építészet kontextualista felfogásával, az építészeti terek vizsgálata, megismerése, használata pedig a technológiai-szerkezeti szabadsággal és kreativitással.

A legkisebb építmény is alakítja, megváltoztatja a környezetét. Az embereket kiszolgáló mai tárgyözönben és túlépítettségben előtérbe kerül a megkülönböztetés, a megjelölés igénye. Amit nem lehet észrevenni, az nincs. Egyszerre kell illeszkedni és változtatni. Beleolvadni, mégis kitűnni. Szegénynek mutatkozni és belül gazdagnak maradni. A tervezés hosszú és bonyolult, sok résztvevős, sokszor konfúz folyamatában a forma gyakran bujócskát játszik, alakoskodik, felbukkan, eltűnik, átváltozik, felforrósodik, aztán kihűl. Szerencsére az építészet lassú műfaj, a házak türelmesen várják egyedi sorsuk, megismételhetetlen szubsztanciájuk beteljesedését.

A Kollektív Ház egy egész generáció álmát, normális praxis utáni vágyát valósította meg. 1979 és 90 között a hivatalos modernizmus kudarca és az új, globális, info-kommunikációs világkorszak beköszöntése között egy évtizednyi pillanatra megállt az idő és hagyta élni a miskolci kísérletet a maga különös egyediségében. Az ideák és elvek világától fokozatosan közeledtünk a hely konkrét valósága  felé, de elérni már nem tudtuk. Ez volt a felnőtté válás kínzó lehetetlenségére adott válaszunk.

fotók: Frikker Zsolt

Mitől függ az épített dolgok formája?

Egészen a közelmúltig, mondjuk a múlt század közepéig az összerakás egyszerű vagy összetett mozdulataiból bontakozott ki az összeépítés ősi művészete, az építészet. Mindig is fontos volt, hogy mi mekkora, mihez illeszkedik és milyennek látszik. És hogy milyen nehéz! Fontos az egymásba kapcsolódó elemek geometriája, formája, súlya, színe. Ez alapvetően a kéz és a szem, a megcsinálás és az érzékelés-gyönyörködés iskolája volt. Tégla és kő; fa és beton; acél és üveg; vászon és huzal; oszlop és gerenda; fal és tető; ajtó és ablak; udvar és  folyosó; szoba és csarnok; köztes és átmeneti tér; minden forma a használatból eredt és az elkészítés alakította, a részletek illeszkedtek a szomszéd részletekhez és az egészhez. Az építőelemek összetett térbeli geometriája ugyanakkor absztrakciót igényelt, az egyéni és közösségi építés verejtékes tapasztalatai, tudások, képzetek és emlékképek vetültek a formákra. Tárgyainkat, házunkat, városunkat lépésről lépésre tanultuk meg az idők során, mint a nyelvet. A terek használati módját és a formák jelentését a közösség igazolta vissza nap mint nap. A biztonságunk, az életünk függött ettől.

Az épületről, az építésről alkotott fogalmaink azonban a korszellemhez, a divathoz igazodva gyorsuló ütemben változnak. Gondoljuk csak meg: a ház homlokzata a szecesszióban még falvédőszerű növényi ornamens, Le Corbusiernél előbb gép, aztán szobor, Miesnél minimalista üvegdoboz, a strukturalistáknál végtelenített síkbeli geometrikus mintázat, az Archigramnál lépekedő űrállomás,  Herzog-DeMeuronnál kígyó-vedlette bőr, Zumthornál betonba öntött őskőkori tábortűz, mint antiház, Snohettánál skandináv északi fény stb, Sanaa-nál a tiszta keleti gondolat modellje, – stb, stb. És akkor még nem beszéltünk a Dezeen, az ArchDaily új generációiról. Túl sok szöveg, túl sok forma, túl sok kép. Egy mai ház amúgy is elég bonyolult és soha nem épült még egyszerre ennyi a világban. Ösztönös a vágy valahogy visszatalálni a közösségi építés önfeledtségéhez és érthetőségéhez. Nyitottá válni újra térre és időre, mint a régiek.

Tulajdonképpen észrevétlen volt az átmenet a normalitásból a kacatok és gyűjtők világába. Mindenki gyűjt valamit: gömbölyű vagy lapos folyami kavicsot, préselt virágszirmot, reneszánsz domborművek gipsz másolatait, szovjet űrhajósok aláírását, címeres bontott nagyméretű téglát, befektetési részvényt, kincstárjegyet, ingatlant, régi folyóiratot, szarvasagancsot, potenciális biztosítási ügyfelet, gyarmatbirodalmat. Mintha minden készen lenne már és csak össze kellene gyűjteni a dolgokat. A kész tárgyak és eldobott lomok végtelen labirintusában már nem nagyon lehet eligazodni. Elengedhetetlenül szükségünk van olyan egyéni és közösségi menedékekre, ahol gyakorolni tudjuk régi hivatásunkat, az értelmes összerakás művészetét. Kíváncsiak vagyunk a személyes példákra: ki hogyan tud úrrá lenni a kacatok káoszán, hogyan hozza létre – legalább magának és szűkebb környezetének – a tárgyak, a formák új jelentését, a használat autonómiáját, az otthon különös, megismételhetetlen varázsát és jelentőségét.

A rendszerváltoztatás alapjaiban dúlta fel az amúgy is megzakkant itthoni építész-tervezői infrastruktúrát és bár lényegében visszatérés volt a normalitáshoz, a környezetünknél is felkészületlenebbül lökte az építészeket a szabad vállalkozás viharos vizeire. A kilencvenes évtized átalakítással, próbálkozással és tanulással telt és lassan felnőtt egy új, ütőképes, a nemzetközi porondon is eligazodó nemzedék. Közben azonban észrevétlenül az építészet divattá, a ház tárggyá, a város szabályozási felületté, a forma képzőművészetté, a homlokzat technikai különlegességgé vált . A mindent megváltoztató és átrajzoló új info-kommunikációs világ, a nyomtatott és online sajtó alapvetően másképpen néz az építészetre, mint az előző korok bármelyike. A virtuális térben és közösségi médiákban otthonosan mozgó, bonyolult kapcsolati hálót építő kortárs építésznek valószínűleg újra kell tanulnia az érzékelés, a jelenlét művészetét. Meg kell érteni a folyamatot, hogy mi történik velünk és meg kell határozni az építészet új 21. századi paradigmáját.

Európai Vándoriskola

Vándorutatokon alul-és oldalnézetből ismertétek meg az európai szakma egy-egy szeletét. Hazaérve maradjon meg a találékonyság és a motiváció, csináljatok valahogy itthon is nyitott, minőségi építészetet. Ma is érvényesek Pazár Béla huszonöt évvel ezelőtti szavai:

„Első pillanatban talán furcsa azt mondani, hogy a fiatal építészek a térrel foglalkozzanak. A tér, mint közvetlen életkeret, az építés, mint az emberek saját ügye. Nem általánosságban, nem előre megkomponált építészeti doktrína végrehajtása érdekében, hanem a táj, a helyzet, a résztvevők által nyújtott lehetőségekből építkezve. Ez a kiindulási alap, amelyre személyes felelősséggel terek építhetők, amelyek tartást adnak. Az építés mindig gyógyító terápia is. Ahol van hely, hogy épületet emeljenek, ott mindig elindítható, kijavítható, befejezhető valami. A munkák nem egy agyonhasznált műveltségeszmény jegyében születnek. Forrásuk az európai tapasztalatokból és az ide-születettség tudatából fölnövő önmagunkra figyelés, amely együtt járhat ugyan félelmekkel, szorongásokkal, de mégis makacsul hisz abban, hogy itthoni életünkben minden ellenkező látszat ellenére, minden formátlanság és érzéketlenség dacára ott szunnyad a tisztesség és szépség lehetősége is. Itt van és nem kell máshonnan idehozni.”

Szentendre, 2014. 03. 02. Golda János

 

.